Lopakodót keresett, de UFO-ba botlott a katonatiszt - oldal 2 Nyomtat Email
Írta: Ufószövetség   

Vagy, vagy sem… Magyarországi viszonylatban ugyanis nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor fegyveres szemtanú a gyakorlatban is megtámadott volna egy, a közelébe kerülő objektumot. Szerencsére sokkal jellemzőbb a félelem, illetve sok esetben a kíváncsiság. Vagy a kettő együtt… (Hogy ennek mennyi köze van az emberi jellemhez és mennyi az idegenek igen fejlett psziché-manipuláló képességéhez, azt most nem kezdeném el boncolni, félve, hogy számunkra kedvezőtlen következtetésre jutnék esetleg…)
De, hogy a fegyveres találkozás sem csak elméleti feltevés, arra nagyon jó példa egy, az Ufómagazinban régebben már részletesen megírt történet, melynek lényege, hogy egy határőr éjszakai vadászaton, hátán a vadászpuskával, óriási méretű objektumot figyelhetett meg a saját feje felett, viszonylag kis távolságról.
- Vadmozgás nem volt, kicsit már unatkoztam és fáztam is, ezért nézelődni kezdtem. Akkor vettem észre az égbolton a körülbelül egy teniszlabda nagyságú fehér tárgyat, amint nyugat felől keletre haladva nagy sebességgel repült. Vízszintesen haladt, óriási sebességgel: szinte két másodperc alatt átszelte az égboltot, majd eltűnt. Akkor itt még nem volt légifolyosó, repülőjáratok nem jártak erre. Tovább nem is foglalkoztam az egésszel, üldögéltem tovább. Eltelt néhány perc, akkor megint felnéztem, és nagyon megdöbbentem, ugyanis a fejem felett, kb. 15 fokos szögben, ismét felfedeztem egy hozzávetőleg 50 méter hosszú és 25 méter széles tárgyat. Sajnos a távolságot annak ellenére sem tudtam pontosan beazonosítani, hogy közben előkaptam a távcsövet, de 100-150 méterre saccolom. A tárgy eleje félköríves volt – kicsit a mai rakétákra hasonlított – a törzse egyenes, majd az egésznek szögekben végződött a hátsó része. Az ég tökéletesen tiszta volt, így a tárgy tisztán látható volt, acélszürke kontúrokkal, középtájon fehér, kör alakú fénylő résszel. A szélein kék, piros, narancssárga fények pulzáltak folyamatosan, de például semmiféle hangot nem bocsátott ki...
De a kis kitérő után ugorjunk vissza a Budapest melletti támaszpontra, lássuk, hogyan folytatódott a parancsnok története.
Miután a félelembe lassan beleszivárgott a szakember kíváncsisága is, F. András hirtelen ötlettől vezérelve elindult az objektum felé, hogy közelebbről megnézze.
- Még az is eszembe jutott, hogy felmegyek a fedélzetre, ha lehetséges, vagy ha nem, legalább megérintem.
Ezekre azonban már nem került sor, ugyanis az ablak mögött álló lény valószínűleg érzékelhette a mozgásimpulzust, és még jobban „lefogta” a férfit, mert az hirtelen megint nem tudott megmozdulni.
- Az objektum nem sokkal később a szivárványhoz hasonlító, rendkívül kellemes látványt nyújtó színsorokat kezdett kibocsátani, amely a legszélesebb részén körben futottak a paláston.
Néma csend, az ember és egy távoli, idegen civilizáció küldötte egymást nézik. Az idegen egy űrhajó biztonságos belsejéből, az ember fegyvertelenül, lebénítva.
A lény felemeli a bal kezét, a fedélzeti fények eltűnnek.
- A következő pillanatban rosszul lettem: éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom és felforrósodik az agyam. Olyan érzés volt, mintha csordulásig tömték volna a fejem. Mintha kiütöttek volna, kavargott bennem minden, teljesen felborult a testi és lelki egyensúlyom…
A tiszt következő emlékképe az, hogy a földre rogyva térdel, majd megpróbál felkelni – az objektum már sehol nincs. Mikor ment el? Nem tudja.
Ha már a különös kísérő tüneteknél tartunk, mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy az Ufo-Controll Hálózat archívumában is többször előfordul a beszámolókban furcsa, hirtelen jelentkező rosszullét, ami általában olyan jelenség kísérőjeként bukkan fel, amely erős fényhatás illetve elektromágneses sugárzással jár. Az egyik legérdekesebb elbeszélés egy gyomaendrődi anyától és fiától származik, akik a rosszulléten kívül más döbbenetes hatást is érzékeltek…
- Éjfél, vagy talán egy óra lehetett, mikor felkeltem, hogy kimenjek vécére. Kiléptem a szobámból, és a gyerekszobán keresztül elindultam a bejárati ajtó irányába. Ahogy közeledtem hozzá, hirtelen furcsa émelygést és erős rosszullétet éreztem. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Ebben a pillanatban mintha mind a két lábamat kirúgták volna, lezuhantam a küszöbre. Hangsúlyoznom kell, hogy nem botlottam meg. - kezdte visszaemlékezését a háziasszony, Sz. Lili.
- Csak arra emlékszem, hogy az ablakon keresztül, balról az udvar felől egy nagyon erős, sárga fénycsóva világított rám.
Erre az erős zajra ébredt fel a 16 éves Sanyi, aki csak annyit látott, hogy az édesanyja egy erős fényben ül az ajtóban, és jobbra-balra ingadozik a feje.
- Nem tudtam mire vélni a dolgot. Arra gondoltam, hogy talán valami autó állt meg az udvaron. Gyorsan felugrottam az ágyból és elindultam az ajtó felé. De fogalmam sincs, hogy hogyan mentem el az ajtóig és utána mi történt velem. A következő, amire emlékszem, hogy nagyon hideg van, és fekszem a küszöbön. Majd a nővérem hangját hallom, aki próbál felkelteni. A fejemet mintha ketté akarnák hasítani. Csak négykézláb tudtam az ágyamig elmászni….
A százados gondolatai „szikráznak” és kavarognak: magát, szakmai hírét védje, vagy kötelességét teljesítse? Felriassza-e a teljes készültségi szolgálatot?
Végül úgy határoz, nem szól senkinek, inkább bizonytalan léptekkel visszabotorkál a csapatpihenőbe és megpróbálja feldolgozni a vele történteket. A reggel beérkező parancsnoknak is azt jelenti, hogy rendkívüli esemény nem történt, majd elindul haza. Alig tud járni. Műszálas egyenruhája a korábbi erős elektrosztatikus sugárdózistól még mindig a testéhez tapad, a zsebből előhúzott kulcscsomó a nadrághoz közelítve fura mozgásokat végez.
- Pihenni otthon sem tudtam, sem napközben sem éjszaka. Félrebeszéltem, mozaik szavakat használtam, féltem kimenni az erkélyre,  29-én  végül felhívtam a nővéremet aki a feleségemmel közösen még aznap délután bevitt a Honvéd Kórház pszichiátriájára, ahol teljes kivizsgáláson estem át. Egyetlen pillanatig sem jutott eszembe vitatkozni az orvosok diagnózisával, hiszen teljesen elképzelhető számomra, hogy az átélt sokk kihozta a betegséget.
Ennyi egy élet? Ennyi egy karrier, egy élet.
F. András katonai pályafutása ezzel az egyetlen, sorsdöntő találkozással véget ért.
- Teljesen megsemmisített az az éjszaka: testileg és lelkileg egyaránt összeroppantam. Borzalmas volt a tudat, hogy én, a harcálláspont főügyeletese, akinek az volt a feladata, hogy Budapestet védjem, nem teljesítettem a feladatomat. Benne voltam az információs láncban, azonnal jelentést kellett volna tennem az elöljárómnak minden a légtérben megfigyelt, azonosított vagy azonosítatlan objektumról. Én ezt elmulasztottam, illetve nem mertem megtenni.
Íme egy ember sorstragédiája…
F. Andrást ezután 15 éven át kezelték krónikus pszichiátriai kórképpel, mielőtt ismét egészségesnek nyilvánították. A másfél évtized alatt mindössze egyszer kísértette meg a lehetetlent…
- Egyetlenegyszer próbáltam meg elmondani a történteket egy orvos ezredesnek, de be sem tudtam fejezni, leállított és abszolút hülyeségnek titulálta a történet UFO részét. Rájöttem, hogy a saját érdekemben kár ezt erőltetni és maradtam a „megzavarodtam a semmitől” verziónál.
- Az elmúlt tizenöt év alatt rengeteg időm volt arra, hogy mindazt végiggondoljam, ami akkor velem történt.  A katonai főiskolára „A” kategóriás (a legjobb minősítés) egészségi állapottal vettek fel. Az alkalmasságinak természetesen része volt a pszichiátriai vizsgálat is. Ezt követően háromévente rendszeres ellenőrzésen estünk át, soha nem találtak semmiféle rendellenességet.
„Megvertek.” Ezt a kifejezést használta F. András az első interjún, amit vele készítettünk. Talán első hallásra furcsának tűnhet, ám az elmúlt 16 év eseményeinek, érzéseinek tükrében világossá és nagyon is helyénvalóvá válik a szóhasználat.
Hiszen szinte pillanatok alatt futott zátonyra egy jövő, egy ígéretes karrier egy hivatását tisztelő és szerető katonaember számára, aki arra tette fel az életét, hogy a légteret figyelje-védje. Azután egy idegen civilizáció képviselője soha ki nem derülő okból úgy döntött, pontosan ott teszi le járművét, Budapest mellett, az F. András százados parancsnoksága alá tartozó harcállásponton.
Találkoztak.
A százados életéből gyakorlatilag elveszett 16 év – élt, és mégsem. Rajta volt a krónikus pszichiátriai betegség bélyege. Nemrég a bélyeg lekerült, F. András elkezdheti új életét, amelyet komoly elhatározás jegyében tervez.
- Most, hogy meggyógyultam, mindenképpen be szeretném bizonyítani végre, hogy a betegségem oka egyértelműen az a sokkhatás volt, amit az UFO-val való találkozás okozott.


Utolsó frissítés: 2009 május 26., kedd 11:21