Nincs korhatár?

Az ufókutatás egyik nagy igazsága, hogy a kutató szinte mindig akkor botlik bele egy-egy szenzációs beszámolóba, amikor nem is számít rá. Így jutott az Ufo-Controll Hálózat birtokába az alábbi történetfüzér is, melynek főszereplője egy gyomaendrődi fiatalember, K. Máté. Amikor Sós Tibor azon az őszi délutánon megérkezett a Galaktika Baráti Kör immár hagyományos, évente megrendezett összejövetelére, még nem sejtette, hogy szakmai szempontból nem csak a kutatók beszámolói gazdagítják majd ismereteit. Az idő rövidsége miatt akkor csak a történet vázát – úgymond a jéghegy csúcsát, egy repülő objektummal való találkozást - sikerült megbeszélniük a fiatal szemtanúval, ám rövid időn belül rögzítésre került egy részletes interjú, amely több, addig ismeretlen, mozaikot tárt fel az ufókutatás számára.

- 2006. augusztus 8-án Békéscsabáról tartottam hazafelé vonattal. Nézelődtem az ablakból, velem szemben egy lány ült. A Gyoma határában lévő temető melletti fás területhez érkeztünk, mikor hirtelen megpillantottam egy csészealjat, amint kibukkant a fák mögül. Akkora lehetett, mint egy nagyobb szoba. Hogy biztos legyek a dolgomban, meg is kérdeztem a lánytól, hogy szerinte mi az, és ő azt válaszolta, hogy egy csészealj. Lassan, billegve emelkedett, semmiféle fényt nem bocsátott ki. Egyszer eltűnt, majd ismét megjelent kb. 5 méterrel arrébb. A lemenő nap fénye kicsivel később megvilágította az oldalát, így jól látszott, hogy egy fémes tárgyról van szó. Együtt csodáltuk mindaddig, míg el nem tűnt a szemünk elől. Később kiderült, ezt az objektumot többen is látták akkor városszerte.

Bár előreugrottunk, most mégis fordítsuk vissza az idő kerekét, és folytassuk a történteket a koronológia szabályai szerint, a legkorábbi élménytől kezdve, amelynek idején főhősünk mindössze két éves volt.

- Tulajdonképpen a velem megtörtént események kezdetét 1986-ra tenném, bár elég kicsi voltam még, hogy határozott élményeim legyenek. Anyukám elmondásából tudom, hogy akkor költöztünk új házba, és a szüleim úgy döntöttek, legyen külön szobám. Két éves voltam, állítólag egyfolytában sírtam, nagyon féltem a sötétben. Hogy mitől, azt konkrétan sosem tudtam – ugyanis ez az érzés végigkísérte egész gyermekkoromat -, de mindig úgy éreztem, hogy valaki vagy valami van ott. Anyukám a gyermeki fantázia termékeinek tulajdonította ezt a félelmet, és nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget egészen addig, míg ezt a jövőbeni események meg nem cáfolták.

Eltelt hét év, és a fiú 1993 egyik éjszakáján édesanyja hálószobájában, a kanapén tévézett, majd elszundított. Az anyuka a szoba másik, nagy ágyán aludt, majd hajnali egy óra tájt arra ébredt, hogy a helyiség fényárban úszik. Mivel az ablak előtt az utcán egy villanypózna állt, első gondolata az volt, talán az gyulladt ki, onnan a nagy fény, ám annak különös, elektromos tűzre nem jellemző színe hamar ráébresztette, hogy valami másról van szó. Az éles fehér ragyogás betöltötte az egész helyiséget. Mikor a hölgy tekintete a kanapéra siklott, látta, hogy az üres, fia nyomtalanul eltűnt onnan. A következő emlékképe az, hogy ismét felébred, már sötét van, és Máté a kanapén fekszik. Hogy mennyi idő telt el a fény észlelése és az újbóli „felébredés” között, azt nem tudja. Történetét egészen 2002-ig senkinek nem mondta el (sokáig „mindössze” rossz álomként próbálta elkönyvelni) –, különösen fiának nem, hisz tartott attól, hogy lelkileg megviselné -, de miután ő megosztotta vele saját élményeit, már nem látta további értelmét a titkolózásnak – és az is bizonyossá vált számára, hogy azon az éjjelen nem álmodott.

2002. december 12-én éjjel, hajnali egy óra tájt azonban sor került a „sorsfordító” találkozásra, amely mindkét érintettet meggyőzte arról, hogy végre szembe kell nézniük azzal: korántsem a gyermeki fantázia vagy álmok felelősek a különös emlékekért.

- Családi házban laktunk, otthon aludtam a szobámban. – emlékszik vissza Máté az ominózus éjszaka történéseire. - Arra ébredtem, hogy nagyon furcsán érzem magam, mintha rosszul is lennék, de mégsem, és ki kell mennem a mellékhelyiségbe. Amikor visszaértem, lefeküdtem és leoltottam a lámpát. Nem tudtam azonnal elaludni. Egyszer csak elhatalmasodott rajtam egy különös, addig soha nem érzett zsibbadás. Vártam, hogy elmúljon, de csak nem szűnt, ezért elhatároztam, hogy megfordulok, ám meg sem tudtam mozdulni. Ekkor próbáltam szólni anyukámnak, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam. A szobát a következő pillanatban egy azúrkék színű, derengő fény árasztotta el az ablak felől…

Amely fény már nagyon sok beszámolóban felbukkant az elmúlt évek során, pl. egy nagyecsedi családnál, ahol hárman is – anyuka, felnőtt lánya, és a szomszédban lakó idős asszony – megcsodálhattak. A hölgy – nevezzük Évának - éjszaka a jól ismert „jelenlétérzés” miatt nem tud aludni, ezért hosszas tépelődés után átmegy édesanyja szobájába. Az idős asszony aggódva szemléli lánya sápadt arcát, szemmel látható rettegését.

- Azt mondta, hogy fél egyedül, mert úgy érzi, mintha valaki nézné, meg hangokat is hallott. Hívott át a másik szobába, könyörgött, hogy aludjak ott, mert nagyon fél. Végül átmentem vele s lefeküdtünk közösen a dupla ágyra. Kikapcsoltuk a televíziót, és próbáltunk aludni. Egyszer csak Éva megszólalt - de csak úgy félhangon, ezért alig értettem - „megint itt vannak”. Én az oldalamon feküdtem, arccal az ablak irányába. Alighogy Éva jelzett, láttam, hogy az ablakon keresztül kékes, hideg fény áramlik be a szobába. Olyan volt, mint a pénzvizsgálók fénye. Ennek ellenére már nem tudtam semmit csinálni, mert én is elaludtam. Nem is történt akkor éjjel semmi, legalábbis én nem emlékszem rá. Másnap hajnalban felkeltem, és átmentem a szomszédba tejért. A szomszédasszony azzal fogadott, hogy „mi volt nálatok az éjjel, mert hajnalban kék fényben úszott az egész házatok”. Na, akkor ijedtem meg igazán. Évának sokáig el sem mertem mondani.

De felbukkant a fiú történetében a fénnyel kapcsolatban még egy érdekes aspektus, amely viszont néhány évvel korábban egy dorozsmai tanyán élő idős ember elbeszélésében is felbukkant:

- Tisztán emlékszem egy érdekes dologra a fénnyel kapcsolatban: csillámlott a levegőben azokban a sávokban, ahol a leeresztett redőnyön hagyott keskeny rések átengedték a fényt. A szememet tudtam mozgatni, így láttam, hogy ez a fény a szoba minden pontján egyforma. – mondja Máté, míg Józsi bácsi, az egyszerű tanyasi ember így emlékszik vissza találkozására a fantasztikus jelenséggel:

„- Mint valami sárga köd, hömpölygött szét valami, ami szép lassan betöltötte az egész szobát. Mikor már a plafonig emelkedett, egyik pillanatról a másikra mintha berobbant volna, nappali világosság öntötte el az egész helyiséget. Mint mikor éppen lemegy a nap és még minden gyönyörű sárgás fényben úszik… Azzal a különbséggel, hogy a szoba legsötétebb zugában is egyforma világosság volt. Minden csak úgy csillogott, annak ellenére, hogy a fény forrása nem látszott.”