A szkafanderes alakok titka - oldal 2 Nyomtat Email
Írta: Alienita   
2 / 3 oldal

Elég különös részlet ahhoz, hogy kicsit elgondolkodjunk rajta. Ma már szinte mindennapos látvány az utcán, hogy főként tinédzserek egyfajta divatirányzatnak hódolva ún. „holdjáróban” – vastag, teli talpú cipőben, bakancsban – közlekednek (vagy éppen botladoznak, ugyanis ebben a lábbelitípusban szinte újra meg kell tanulni járni). Ám ha ez a fura kiegészítő egy szkafanderhez tartozik, amelynek viselője egy kietlen bozótosban bukkan fel, és ráadásul úgy mozog, mintha futószalagon állna – egyenletesen, simán haladva, amely közben a „kisujját sem mozdítja” -, valószínűvé válik, hogy ebben ez esetben nem holmi divathóbortról van szó. Érdekes ötlet merült fel bennem, ezeket az apró mozzanatokat összekapcsolva. Elképzelhető, hogy a lábbeli vastag talpa ezúttal funkcionális? Hiszen a magas talprészbe egy olyan technikai szinten lévő civilizáció számára, amely képes idegen bolygókra eljutni, valószínűleg nem okoz gondot egy olyan miniatűr antigravitációs szerkezet beépítése, amellyel esetlegesen megkönnyítheti a lenti mozgást, közlekedést.

- Jó tempós lépteknek megfelelő sebességgel haladt – így visszagondolva talán 10-15 km/óra lehetett. Vastagok voltak a lábai, a csizmaszerű lábbeli talpa nagyon vastag volt, illetve a lábszár alsó része oldalról bordásnak hatott, mint a régi steppelt nadrágok. Miközben teljesen hangtalanul haladt, nem mozdult, mint egy szobor, úgy állt.
- Hang nélkül siklott, olyan volt, mintha a levegőben lebegett volna. Az út szélén gaz volt, így nem lehetett látni, hogy a lába leér-e a talajra. – hangzott a két szemtanú szinte szóról szóra megegyező beszámolója.

Első olvasatra hajmeresztő teóriámat látszik alátámasztani az a körülmény is, mely szerint amikor a két fiú visszament, hogy megvizsgálják a földút vastag porában maradt lenyomatokat, saját motorkerékpárjuk nyomain kívül az égvilágon semmit nem találtak. Lehet, hogy a titokzatos alak egyszerűen néhány centiméterrel a talaj fölött haladt, ezért nem hagyott nyomot?
A két barát további elbeszéléséből kiderül, nem is olyan fantasztikus az elképzelés – legalábbis a jelek (illetve azok teljes hiánya) erre utalnak…

- Nagyon megijedtünk. Nekünk a falu felé kellett volna menni, amerről az alak jött, ám mi felugrottunk a motorra és az ellenkező irányba indultunk, Dombóvár felé. De miután megtettünk pár métert, hirtelen az jutott eszembe, hogy dehogy megyek messzebb, isten ments, inkább a falu felé. Megfordultunk, visszamentünk, akkorra valahogy a bátorságunk is visszatért és megálltunk. Javasoltam, hogy nézzük meg még egyszer a helyet. Megpróbáltuk kitalálni, hová tűnhetett az alak, esetleg megkeresni, de nem láttunk semmit. Jobb híján elkezdtük a nyomát keresni, de gyakorlatilag a vastag porban a motor nyomán kívül semmit nem találtunk, annak ellenére, hogy biztosan az úton – vagy legalábbis felette - haladt.

Mint minden jelentős, esetleg sorsdöntő élményt, az ilyen tapasztalást is jólesik megosztani valakivel. Sándor és István épp ezért hazafelé úton a kocsma előtt összegyűlt barátoknak, ismerősöknek újságolták el először fantasztikus élményüket, amely azonban – mint az már lenni szokott – ezúttal is erős szkepticizmusba ütközött… Szerencséjükre családjuk megértőbbnek bizonyult, hozzátartozóiknak eszükbe sem jutott megkérdőjelezni igazmondásukat.

- Amikor hazaértem, az volt az első, hogy anyukámnak elmondtam, ő elhitte. Ugyanígy a két nővérem is mellém állt.

Az édesanya számára – bár ő nem látta a jelenséget – sem jutott ki kevesebb aznapra a sokkból. Amikor meglátta fia falfehér arcát, azonnal tudta, hogy valami  komoly dolog történt.

- István halálsápadtan, remegve jött haza, -idézi fel a történteket az édesanya- és elmesélte, mit láttak. Részletesen leírta a szkafanderes alakot. Annyira feldúlt volt, és annyira őszinte, hogy eszembe sem jutott kételkedni az elbeszélésében.

Eltelt több mint tíz év, és a Discovery csatornán bemutatták a több mint negyven évvel ezelőtt lefotózott esetet, amelynek a nyugalmazott tűzoltó és unokája volt a főszereplője.

- Mindig abban reménykedtünk, hogy egyszer valaki készít egy ehhez hasonló fotót – meséli Jim Templeton. - És akkor előbbre jutunk a rejtély megfejtésében. A Kodak cég életre szóló filmhasználatot ajánlott fel annak, aki megfejti, hogyan manipulálhatták a fotót, de semmi eredmény nem született.

A két magyar fiatalember „helyretette” magában a történteket, bár elfeledni nem tudták, manapság már nem kísértette őket a félelmetes látvány. Azután történt valami, ami felkavarta az állóvizet…

- Az évek folyamán sok emberrel megosztottam ezt a történetet. A kép azóta is részletesen él bennem, de sosem próbáltam másként megörökíteni. Amikor megláttam a tévében – egy kora reggeli időpontban – ezt a dokumentumfilmet, s benne a fotót, teljesen ledöbbentem, azonnal szóltam a nejemnek: nézd, ezt láttuk. Emlékszem, még aznap délután megismételték, fel tudtam venni. Számomra ez egy végső bizonyíték volt, hiszen a megszólalásig egyezett a két alak. Azonnal megkértem Sanyit, hogy jöjjön át.

- Arra kért, menjek be a szobába, mert egy felvételt akar mutatni. – meséli Sándor. – Nagyon titokzatosan viselkedett, fogalmam sem volt, hogy milyen felvételről lehet szó. Bementem, és megláttam a tévében azt az alakot, amit mi láttunk kb. 20 évvel ezelőtt. A hatás leírhatatlan volt. Sosem kételkedtem benne, hogy valóban láttuk azt az alakot, ám ha így lett volna is, ez a felvétel száz százalékosan meggyőzött.

Utolsó frissítés: 2009 május 26. (kedd) 11:22