A szkafanderes alakok titka Nyomtat
Írta: Alienita   

44 évvel ezelőtt egy angol tűzoltó, Jim Templeton kirándulni vitte családját a közeli mocsarakhoz. Új fényképezőgépével egy egész sorozat fotót készített lányáról. Jim örökre emlékezni fog arra, amit az egyik előhívott fotó hátterében megpillantott.


- 1962 május 23-án szép idő volt. Nem sütött a nap, de kellemes idő volt. Úgy döntöttem, lefényképezem a lányomat, Elizabethet az új ruhájában. Amikor az előhívott képeket megkaptam, teljesen más volt, mint amire számítottam. Egy szép képre számítottam, amin a lányom mosolyog, ehelyett azt kellett látnom, hogy háttérben egy ember áll olyan öltözékben, ami űrruhára emlékeztetett. De vajon ki ez, és honnan került ide? – tette fel a kérdést magának a lánglovag.

- Egyik délután egy fekete Jaguar érkezett a tűzoltóság elé. Két férfi érkezett vele, akik azt kérték, vigyem el őket pontosan arra a helyre, ahol a fotó készült. Rákérdeztem, hogy honnan jöttek, mire azt a választ kaptam, hogy ez nem tartozik rám. Egyébként is csak számuk van, és a kormánynak dolgoznak. Ennyit kell tudnom.

Templeton elkalauzolta a két idegent a helyszínre, ahol részletesen kikérdezték, kitérve az időjárási viszonyokra és a helyi madárvilágra is, majd azt sugallták neki, hogy véletlenül egy sétáló embert sikerült lefényképeznie. Ő azonban határozottam állította, hogy akkor rajtuk kívül senki nem tartózkodott azon a környéken és ő sem látta az alakot. A furcsa viselkedésű idegenek dühösen bepattantak kocsijukba és Templetont otthagyva elviharzottak. A tűzoltó öt mérföldet gyalogolt hazáig, de soha többet nem zaklatta az üggyel kapcsolatban senki.
A sci-fi filmek közkedvelt szeplői a MIB-ek (azaz Men In Black-ek – emberek feketében -), akik megfélemlítik, megzsarolják az ufóesetek szemtanúit. Afféle fantomok ők, akik utasításra teszik dolgukat, ám létükre eddig semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem volt. A fenti elbeszélés azonban arra utal, hogy talán mégsem fantáziaszülemény a titokzatos kormányügynökök léte, felbukkanása…
Eltelt több mint két évtized, és két magyar tinédzser fiú jogosítvány híján „stikában” motorozni ment a falujukhoz közel eső földútra, ahol is döbbenetes élmény várta őket.

- 1984-ben gyerekek voltunk még, 14 évesek talán. Csodálatos nyári nap volt, szokásunkhoz híven elmentünk motorozni a határba. Jogosítványunk persze nem volt, ezért csak az eldugott földutak jöhettek számításba. Egy nagyobb motorozás után félreálltunk, a motort letámasztottuk és ráültünk. Néztük a távolban kéklő halastavakat, és arról beszélgettünk, hogy milyen jólesne egy fürdés a kánikulában. Egyszer csak ösztönösen mindketten elhallgattunk, hátrafordultunk, és az eperfák között döbbenetes látvány tárult a szemünk elé: az úton egy kb. 3-3,5 m magas, hófehér szkafanderes alak „ment” végig. Tisztán látszott, hogy nem lépked, hanem siklik a levegőben… - idézi fel a történteket Sándor, az egyik szemtanú, aki ma is beleborzong az emlékekbe.

- Mintha végigtolták volna görkorcsolyán, vagy egy futószalagon haladt volna. Alig hittem a szememnek, meg is kérdeztem Sanyit, hogy látta-e, ő erre azt válaszolta, hogy gyorsan menjünk onnan. – erősíti meg István barátja szavait.

- Mikor az alak a szurdokban eltűnt, mi ijedtünkben ösztönösen a másik irányba indultunk a motorral, de aztán, úgy pár-száz méter után, István kíváncsi lett, így visszafordulunk, hogy meggyőződjünk róla, mit is láttunk. Visszajöttünk ide, lenéztünk az útra – akkor még nem voltak fák, tisztán le lehetett látni.  Akkor azonban már semmit nem lehetett látni, az út kihalt volt, az alak eltűnt.

- Nagyon tisztán emlékszem rá, szinte még most is a szemem előtt lebeg a kép – mondja István, a páros vállalkozó szelleműbb tagja.

- Hófehér volt, merev testtartással siklott. Az arcát sajnos nem lehetett kivenni a rajta lévő, teljesen átlátszatlan fekete maszk vagy sisak miatt. A teste, a végtagjai teljesen mozdulatlanok voltak. Számomra az volt rajta a legfeltűnőbb, hogy a lábán valamiféle ormótlan, leginkább síbakancshoz vagy csizmához hasonló lábbeli volt, nagyon vastag talprésszel.


Elég különös részlet ahhoz, hogy kicsit elgondolkodjunk rajta. Ma már szinte mindennapos látvány az utcán, hogy főként tinédzserek egyfajta divatirányzatnak hódolva ún. „holdjáróban” – vastag, teli talpú cipőben, bakancsban – közlekednek (vagy éppen botladoznak, ugyanis ebben a lábbelitípusban szinte újra meg kell tanulni járni). Ám ha ez a fura kiegészítő egy szkafanderhez tartozik, amelynek viselője egy kietlen bozótosban bukkan fel, és ráadásul úgy mozog, mintha futószalagon állna – egyenletesen, simán haladva, amely közben a „kisujját sem mozdítja” -, valószínűvé válik, hogy ebben ez esetben nem holmi divathóbortról van szó. Érdekes ötlet merült fel bennem, ezeket az apró mozzanatokat összekapcsolva. Elképzelhető, hogy a lábbeli vastag talpa ezúttal funkcionális? Hiszen a magas talprészbe egy olyan technikai szinten lévő civilizáció számára, amely képes idegen bolygókra eljutni, valószínűleg nem okoz gondot egy olyan miniatűr antigravitációs szerkezet beépítése, amellyel esetlegesen megkönnyítheti a lenti mozgást, közlekedést.

- Jó tempós lépteknek megfelelő sebességgel haladt – így visszagondolva talán 10-15 km/óra lehetett. Vastagok voltak a lábai, a csizmaszerű lábbeli talpa nagyon vastag volt, illetve a lábszár alsó része oldalról bordásnak hatott, mint a régi steppelt nadrágok. Miközben teljesen hangtalanul haladt, nem mozdult, mint egy szobor, úgy állt.
- Hang nélkül siklott, olyan volt, mintha a levegőben lebegett volna. Az út szélén gaz volt, így nem lehetett látni, hogy a lába leér-e a talajra. – hangzott a két szemtanú szinte szóról szóra megegyező beszámolója.

Első olvasatra hajmeresztő teóriámat látszik alátámasztani az a körülmény is, mely szerint amikor a két fiú visszament, hogy megvizsgálják a földút vastag porában maradt lenyomatokat, saját motorkerékpárjuk nyomain kívül az égvilágon semmit nem találtak. Lehet, hogy a titokzatos alak egyszerűen néhány centiméterrel a talaj fölött haladt, ezért nem hagyott nyomot?
A két barát további elbeszéléséből kiderül, nem is olyan fantasztikus az elképzelés – legalábbis a jelek (illetve azok teljes hiánya) erre utalnak…

- Nagyon megijedtünk. Nekünk a falu felé kellett volna menni, amerről az alak jött, ám mi felugrottunk a motorra és az ellenkező irányba indultunk, Dombóvár felé. De miután megtettünk pár métert, hirtelen az jutott eszembe, hogy dehogy megyek messzebb, isten ments, inkább a falu felé. Megfordultunk, visszamentünk, akkorra valahogy a bátorságunk is visszatért és megálltunk. Javasoltam, hogy nézzük meg még egyszer a helyet. Megpróbáltuk kitalálni, hová tűnhetett az alak, esetleg megkeresni, de nem láttunk semmit. Jobb híján elkezdtük a nyomát keresni, de gyakorlatilag a vastag porban a motor nyomán kívül semmit nem találtunk, annak ellenére, hogy biztosan az úton – vagy legalábbis felette - haladt.

Mint minden jelentős, esetleg sorsdöntő élményt, az ilyen tapasztalást is jólesik megosztani valakivel. Sándor és István épp ezért hazafelé úton a kocsma előtt összegyűlt barátoknak, ismerősöknek újságolták el először fantasztikus élményüket, amely azonban – mint az már lenni szokott – ezúttal is erős szkepticizmusba ütközött… Szerencséjükre családjuk megértőbbnek bizonyult, hozzátartozóiknak eszükbe sem jutott megkérdőjelezni igazmondásukat.

- Amikor hazaértem, az volt az első, hogy anyukámnak elmondtam, ő elhitte. Ugyanígy a két nővérem is mellém állt.

Az édesanya számára – bár ő nem látta a jelenséget – sem jutott ki kevesebb aznapra a sokkból. Amikor meglátta fia falfehér arcát, azonnal tudta, hogy valami  komoly dolog történt.

- István halálsápadtan, remegve jött haza, -idézi fel a történteket az édesanya- és elmesélte, mit láttak. Részletesen leírta a szkafanderes alakot. Annyira feldúlt volt, és annyira őszinte, hogy eszembe sem jutott kételkedni az elbeszélésében.

Eltelt több mint tíz év, és a Discovery csatornán bemutatták a több mint negyven évvel ezelőtt lefotózott esetet, amelynek a nyugalmazott tűzoltó és unokája volt a főszereplője.

- Mindig abban reménykedtünk, hogy egyszer valaki készít egy ehhez hasonló fotót – meséli Jim Templeton. - És akkor előbbre jutunk a rejtély megfejtésében. A Kodak cég életre szóló filmhasználatot ajánlott fel annak, aki megfejti, hogyan manipulálhatták a fotót, de semmi eredmény nem született.

A két magyar fiatalember „helyretette” magában a történteket, bár elfeledni nem tudták, manapság már nem kísértette őket a félelmetes látvány. Azután történt valami, ami felkavarta az állóvizet…

- Az évek folyamán sok emberrel megosztottam ezt a történetet. A kép azóta is részletesen él bennem, de sosem próbáltam másként megörökíteni. Amikor megláttam a tévében – egy kora reggeli időpontban – ezt a dokumentumfilmet, s benne a fotót, teljesen ledöbbentem, azonnal szóltam a nejemnek: nézd, ezt láttuk. Emlékszem, még aznap délután megismételték, fel tudtam venni. Számomra ez egy végső bizonyíték volt, hiszen a megszólalásig egyezett a két alak. Azonnal megkértem Sanyit, hogy jöjjön át.

- Arra kért, menjek be a szobába, mert egy felvételt akar mutatni. – meséli Sándor. – Nagyon titokzatosan viselkedett, fogalmam sem volt, hogy milyen felvételről lehet szó. Bementem, és megláttam a tévében azt az alakot, amit mi láttunk kb. 20 évvel ezelőtt. A hatás leírhatatlan volt. Sosem kételkedtem benne, hogy valóban láttuk azt az alakot, ám ha így lett volna is, ez a felvétel száz százalékosan meggyőzött.


A történet tulajdonképpen ennyi. Ha csupán a két magyar fiatalember történetét ismernénk, szkeptikusok számára nyitva állna a lehetőség, hogy elbeszélésüket a túlfűtött fantázia számlájára írják. Mint ahogyan – még így, ismerve az angol esetet – is feltesznek néhányan „érdekes”, „nyitott gondolkodásra utaló” kérdéseket, melyek között a listavezető számomra az, amely afelől érdeklődik: hogyan lehetséges az, hogy régen nem kellett az idegeneknek (akik a kérdező álláspontja szerint nem is léteznek) védőruha, most meg kell? Lassan nekünk is kell, embereknek, akik ennek a bolygónak a körülményeihez asszimilálódtunk, hiszen a levegő olyan szennyezett egyes területeken, hogy Japánban és Kínában mindennapos látvány az utcán szájmaszkban közlekedő emberek látványa, akik a mindent ellepő szmog ellen védekeznek ily módon. Ha növekszik az ózonlyuk, lehet, hogy közeli utódaink már csak védőfelszerelésben léphetnek ki az utcára: fekete plexi védi majd arcukat-szemüket a napfény káros sugárzásától (szakemberek szerint már manapság sem ajánlott hatékony napszemüveg nélkül kimerészkedni a tűző napsütésbe – ettől már csak egy tyúklépés az átlátszatlan plexi védőfelület). Néhány évtizede még reggeltől estig kint napozhattunk a tűző napon, akkor sem kellett bőrráktól tartanunk, mint ahogyan a növekvő légszennyezettség következtében is egyre nő az asztmás, allergiás megbetegedések száma. Egy idegen, aki ide látogat – esetleg egy mesterségesen steril világból -, oxigéndús, tiszta levegő helyett már csak mérgezőt talál, és káros, számára talán halálos dózisú sugárzást…
De a fantázia és a találgatások birodalmából térjünk vissza a tények területére.
Sós Tibor ufókutató, meghallgatva a két szemtanú elbeszélését, valamint kielemezve az angliai fotót és történetét, érdekes párhuzamokat fedezett fel a két eseménysorozat között.

- Három olyan közös tényező is akadt, amelyet mindenképpen érdemes figyelembe venni. Az egyik, hogy mindkét helyszín közelében - 25 km-nél közelebb - atomerőmű található. Hogy ennek van-e valamilyen szempontból jelentősége, azt egyelőre nem tudjuk. A másik - ugyancsak érdekes – egybeesés, hogy mindkét esetben vasútvonal található a közelben. Az utolsó részlet, hogy az esetek lápos, vizenyős terület közelében történtek – amely, mint az Ufo Controll archívumában őrzött esetek közül néhány eset bizonyítja, már gyakoribb párhuzamnak számít, hiszen néhány éve látott napvilágot egy elbeszélés, amelynek főszereplője egy vasúti töltésen át egészen egy mocsaras, nádas területig követett egy idegen lényt, amely a szemtanú elmondása szerint felfedezésekor valamiféle mintavétellel volt elfoglalva.

- Ha jól emlékszem, harmadikos gimnazista lehettem, mikor egy nagyon szép napsütéses délután Kuszi nevű kutyámmal útnak indultam egy kis környékbeli kirándulásra. A vasúti töltés mellett bandukoltam, közben a kutyám hol előrement, hol pedig oldalra tűnt el a nádasban. Zörgést hallottam a nádasból, de igazából nem foglalkoztam vele és felkapaszkodtam a vasúti töltésre. Ahogy felértem és lepillantottam a töltés másik oldalán, megláttam egy kis alakot, amint a töltés aljában hajlong, kaparászik, vagy vizsgál valamit. Olyan 6-7 méterre lehettem tőle, de jóval magasabban. Talán ez is lehet az oka, hogy ilyen közel engedett magához, hiszen előbb nem vehetett észre. - emlékezett vissza István, aki előbb megdöbbent, majd hirtelen elhatározással a lény felé iramodott, hogy megpróbálja elfogni. Természetesen nem járt sikerrel…
Szinte tökéletesen illeszkedik a „sorba” az az eset is, amelyről Linszter Árpád, az Ufószövetség elnöke Szegeden, az augusztusi Negyedik Dimenzió Magazinműsorban számolt be.

- ’97 augusztusában történt egy Debrecen-közeli településen, Nagyrábén. Egy helyi gazdálkodó éppen a földjét szántotta traktorral, amikor észrevette, hogy nem messze tőle, egy zsombékos, lápos területen egy különös alak matat a földön. Nemsokára felbukkant a gazda egyik ismerőse kerékpárral, aki szintén megállt:  most már ketten óvakodtak az alak felé. Kb. nyolcvan méterre tudták megközelíteni, és igazán szemügyre venni. Furcsa kezeslábas volt rajta, a fején sisak, amelyből egy antenna állt ki, a szemet védő rész pedig pirosan világított. Hogy meddig néztek farkasszemet, egyikük sem tudja pontosan, de amikor a traktorral elkezdték megközelíteni a lényt, az elkezdett emelkedni, majd eltűnt.

- Mindezekből természetesen még korántsem lehet messzemenő következtetéseket levonni – megpróbálni is nagy hiba lenne -, ám arra mindenképp érdemesek, hogy odafigyeljünk rájuk, és ha később újabb, hasonló aspektusú történetek bukkannának fel, összevetésükkel esetleg továbbléphessünk, és teóriáknál többet tudjunk felmutatni. De mindez kétségtelenül bizonyítja, hogy bőven van még mit kutatnunk. – állapította meg mintegy végszóként Sós Tibor, a szegedi Ufo Controll vezetője.
Utolsó frissítés: 2009 május 26. (kedd) 11:22