Az ufókutatás „árnyékos oldala” Nyomtat
Írta: Alienita   

„Nehéz a dolga a katonának”  - állítja egy régi sláger. Nos, azt hiszem, ha a dalszövegíró korában már „divat” lett volna az ufók nyomában járni, lehet, hogy most valahogy így szólna a refrén: nehéz a dolga az ufókutatónak…
Megcsörren a telefon, a kutató felveszi, majd figyelmesen hallgatja a vonal túlsó végén beszélőt. Aki lehet fiatal, idős, férfi, nő, élhet tanyán vagy zsúfolt nagyvárosban. A kutató bele-belekérdez a beszámolóba, majd ha lehetőség van rá, megkéri a telefonálót, írja meg levélben, e-mail-ben a történetet, hiszen az írott sorokban – vagy éppen közöttük jól elrejtve – olyasmi is felbukkanhat, ami a telefonbeszélgetés során rejtve maradt. Ám néha nincs lehetőség, hogy további infot kapjon, be kell érnie a telefonon bejelentett részletekkel. És el kell döntenie, „utánamegy-e” a történetnek, vagy nem. Kutató legyen a talpán, aki ennyiből helyesen tud dönteni, hiszen találkozik hiteles beszámolókkal, néha az állítólagos szemtanúról kiderül, hogy egyszerű tévedés áldozata lett, és történetének megfejtése egyszerű a reális világ magyarázataival. Mindeddig nincs is baj, a probléma a következő kategóriával kezdődik: azokkal az emberekkel, akik tudatosan akarják megtéveszteni a kutatót. Ilyenkor van a legnagyobb bajban, hiszen ha az állítólagos szemtanú amúgy köztiszteletben álló személy, vagy olyan pozícióban dolgozik, amely eleve kizárná a hiteltelenség lehetőségét – „a hitelesség legfőbb bizonyítéka maga az ember”, nehéz gyanakodni. Közülük kerülnek ki a televíziós showműsorok rendszeres szereplői (mondhatni, bohócai, hiszen a témát maradéktalanul lejáratják). Vannak azután olyanok, akik meggyőződéssel állítják, hogy mindaz, amit elmondanak, a színtiszta valóság – néhányan közülük hazugságvizsgálót, regressziós hipnózist követelnek. És betegek, ám ezt nem tudják magukról. Ez a csoport tulajdonképpen további két alcsoportra bontható tovább. Az egyik típusú beszámoló során felbukkannak olyan mozaikszerű, hiteles részletek, amelyek arra utalnak: valaha, valami mindenképpen történt velük, ami elindította a folyamatot, melynek végére rögeszmések lettek.


Nemrégiben egy Szeged-környéki kis házban találkoztunk egy idős asszonnyal, akinek elbeszélése igen bíztatóan kezdődött: másfél évtizeddel korábban objektumokkal, lényekkel való találkozások, fényjelenségek, melyet a szomszédok is észleltek. Ahogy azután peregtek a mondatok, a hölgy egyre jobban megnyílt, jöttek az egyre álomszerűbb, egyre valószínűtlenebb részletek, majd a mondat, mely minden komolyabb ufókutató rémálma: „…tulajdonképpen az egyikük itt él velem már régóta.”
Ez a fordulat köszönt vissza egy budapesti idősek otthonában élő asszony elbeszélésében is, fűszerezve azzal a párhuzammal, hogy mindketten agresszív fordulatokban bővelkedő történetrészleteket osztottak meg a stábbal rendkívül szuggesztíven.
Ez az a pillanat, amikor az ember elkezd gondolkodni, vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás: egy látens elmebetegség, mely akár 45 éven keresztül lappanghatott tünet nélkül, majd minden ok nélkül előbukkant a maga paranoiás, tévképzetes, rögeszmés valójában; illetve egy találkozás emlékei fajultak odáig, hogy a kert felett megjelenő objektum megpillantásából néhány évtized alatt rögeszmés, tévképzetes, paranoiás állapotba került a szemtanú?

- Éles emlékmozaikok fedezhetők fel az ilyen elbeszélésekben. A mozaikok nagyon érdekesek, utalnak már jól ismert történetekre, ám utána – különösen ennyi idő elteltével – keverednek más forrásokkal, bulvárral, internetes információkkal. Eltelik sok év, közben ők egyre többet foglalkoznak gondolatban a velük történtekkel, egyre jobban félnek ezért közülük számosan kérnek segítséget kutatótól vagy  pszichiátertől -, csak azt nem tudják, hogy ez valójában megoldást nyújthat-e a számukra. Ekkor már nagyon nehéz megítélni, mi a valós információ és mi a fantáziaszülemény. Ezekkel a történetekkel épp ezért nagyon óvatosan kell bánni, hiszen általában abba a harmadik csoportba tartoznak, ahol nincs megfelelő mennyiségű információ ahhoz, hogy bármilyen irányban is állást foglaljunk. – véli Sós Tibor, a szegedi Ufo-Controll vezetője.



Szerencsére nem minden, idősektől származó elbeszélés tartozik ebbe a két utóbbi kategóriába. Vannak az archívumunkban rendkívül értékes beszámolók, amelyeknek főszereplői szintén szépkorú emberek.
Az egyik legjobb példa erre máig egy dorozsmai parasztbácsinak az elbeszélése, aki telefonon kereste meg Sós Tibort. Az elhangzott információkból a kutató akkor még nem sejthette, hogy másfél évtizedes pályafutásának egyik legjelentősebb anyagába botlott.
Józsi bácsi elbeszéléséből hamarosan kiderült, több ízben „találkozott” már idegen objektummal a háza környékén. Angol WC nem lévén éjszakánkét az udvaron álló árnyékszékre járt, így vált szemtanújává néhányszor az ufók megjelenésének. Van, akinek itt véget is érnek az élményei, nem úgy Józsi bácsié, aki egy éjszaka igen különös dologra dolgokat élhetett át.

- Valamikor az éjszaka közepén felébredtem, hogy rosszul fekszem, talán nyomom a szívem, ezért átfordultam a jobb oldalamra, vagyis az ajtó felé. Még nem volt időm újra elaludni, mikor megdöbbenve vettem észre, hogy az üvegajtón keresztül úgy derékmagasságban egy világos fénycsík kúszik be a függönyön keresztül. Az álom rögtön kiment a szememből. Nem értettem a dolgot, de valahogy nem akarózott felkelni, hogy jobban szemügyre vegyem a különös „látogatót”. A fénycsóva olyan 5-10 centiméter átmérőjű lehetett - mint egy vizespohár - és csíkosnak hatott. Lassan közeledett az ágyamhoz és a vége olyan lekerekített, ellaposodó volt, mint egy kígyó feje. Miközben ferdén lefelé haladva közeledett az ágyam sarkához, olyan kicsit rezgő, oldalazó mozgást is végzett.  Mikor elérte az ágy végét, megállt. Síri csend volt, amit egyszer csak értelmes emberi hang tört meg.
Valaki emberi hangon azt mondta: „Megvan, mehet!”

Egyedül egy tanyán, éjszaka… Józsi bácsi szerencséje, hogy vagy az idegenek manipulálták az érzéseit, vagy különösen erős idegekkel rendelkezik, ám tény: nem kapott szívinfarktust, pánikrohamot, semmi effélét, mi több, elmondása szerint még félelmet sem érzett…

- Akkor nem féltem, de magam sem tudom megmondani, hogy miért. Talán időm sem volt rá, mert szinte mindig történt valami nagyon érdekes. Ahogy néztem a fényt, egyszer csak ez a világos, sárga csíkos fénynyaláb eltűnt, és ugyanazon a nyomvonalon egy ugyanolyan vastag, de narancssárga fény kezdett bekúszni az ajtó üvegén keresztül. Mikor elért az ágyamig elkezdett dagadni, majd mikor keresztmetszetre úgy meghízott, mint egy vizes lavór, egyszerűen hosszában szétnyílt. Ebből a formátumból, mint egy sárga köd hömpölygött szét valami, és szép lassan betöltötte az egész szobát. Mikor már a plafonig emelkedett, egyik pillanatról a másikra mintha berobbant volna, nappali világosság öntötte el az egész szobát.  De ezt olyannak kell elképzelni, mint mikor éppen lemegy a nap, és még minden gyönyörű sárgás fényben úszik. Azzal a különbséggel, hogy a szoba legsötétebb zugában is egyforma világosság volt. Minden csillogott, annak ellenére, hogy a fény forrása nem látszott.

Csak az ufókutató a megmondhatója, mióta hiányzott a puzzle-ból ez a darabka. Bár valószínűleg vannak néhányan, akik biztosan fantazmagóriának fogják minősíteni az elmondottak jó részét, őket most felejtsük el. Hát kell ennél meggyőzőbb, ennél nagyszerűbb bizonyíték egy idegen technológia jelenlétére, mint ez a történet? Évek óta tudunk erről a szobában jelentkező fényről, egymástól több száz kilométerre élő hiteles szemtanúk pontos leírást adtak róla, és akkor egy tanyasi bácsi precízen leírja ugyanezt, csak éppen teljes folyamatában. Ezzel olyan információkat mondott el, amit csak egyféleképpen szerezhetett be: ha átélte.

Szintén nem fiatal már annak a beszámolónak a főhőse sem, akinek anyaga néhány hónapja jelent meg az Ufómagazin hasábjain. A sátai kastély igazgatónője többedmagával vált szemtanújává egy hatalmas objektum megjelenésének, majd távozásának.

- A függőfolyosóval egybeépített ebédlő lapos teteje fölött egy óriási, henger alakú tárgyat pillantottam meg. Nagyon lassan, hangtalanul úszott az égbolton. Körülbelül szemmagasságban volt és mintegy 13 méterre tőlem légvonalban. Ekkor még látható volt az alja, a teteje és a jobb oldala is, és mintha színaranyból lett volna. Úgy tűnt, ez az objektum saját fénye; akkor még mást nem láttam. Nagyon lassan haladt, olyan lassan, hogy szinte sétálhattam volna alatta. Alig győztem várni, hogy vége legyen, mert nagyon féltem. Az intézetben rajtam kívül nyolcvan gyerek volt és két éjszakás. Egyfolytában az járt  a fejemben, hogy bizonyára valamiféle rakétát látok, ami ha lezuhan, felrobban az egész kastély…
- Később már láttam, hogy nem rakétáról van szó: a tárgy eleje kb. egy méter hatvan vastagságú lehetett, az eleje kicsit kigömbölyödött, kb. olyan 10 cm-es szögben, és azon a területen volt egy abroncsszerű rész – egy jó arasznyira tippeltem -, abban ekkor már egy rózsaszínű és kék fény villogott, ami mintha folyt volna körbe-körbe az objektumon. Ahogy a hatalmas valami úszott kifelé a képből, lehetett látni, hogy a teljes nagysága kb. 20-25 méter. Az eleje már a szomszéd kerítésénél volt, amikor a végét még az épület sarkánál láttam…

A látványt egy beosztottjával figyelhették, másnap pedig kiderült, rajtuk kívül még számosan látták az objektumot a környéken. A beszámoló tehát ezúttal is igazoltan hiteles volt, ahogyan az a történet is, mely Szegedhez már némileg közelebb, Jánoshalmán esett meg, a főszereplő ezúttal is egy idős hölgy, Kati néni.

- Este tévét néztem, majd lefeküdtem a nappaliban. Az erkélyajtó – mint mindig – nyitva volt. – kezd bele csillogó szemmel a történtek felidézésébe az idős asszony. - Nagyon lassan tudok elaludni, most is becsuktam a szemem, pihentem, egyszer csak hirtelen úgy éreztem, rajtam kívül még valaki van a helyiségben. Semmiféle hang nem hallatszott. Ahogy feküdtem, mintha fölém hajolt volna valaki. Szép lassan kinyitottam a szemem, és megdermedtem. Azt a látványt míg élek, nem fogom elfelejteni… Egy szürke bőrű, hosszúkás alakú fejet láttam magam előtt, nagy, rózsaszínes árnyalatú szemekkel. Talán negyven centire lehetett az arcunk egymástól: pont egymás szemébe néztünk. - Úristen, – gondoltam – ez valami űrlény - és ijedtemben visszacsuktam a szemem, próbáltam úgy tenni, mintha aludnék. Nem sokkal később mégiscsak óvatosan kinyitottam – ez három-négy alkalommal ismétlődött meg. Bár nagyon nyugodtnak éreztem magam, és nem próbáltam megmozdulni, olyan érzésem volt, ha akarnék, sem sikerülne: mintha valamilyen erő enyhén lenyomva tartott volna. Egy nagyon furcsa bizsergés járta át az egész testem. Egy nagyon alacsony fotelágyon feküdtem, velem szemben egy három szárnyas nagy ablak volt, az előtt pedig három szürke „emberke” állt egymás mellett. Különböző magasságúak voltak – a legmagasabb kb. 1,80-2 m -, de egyforma vékonyak; csak álltak ott és forgatták a fejüket, mintha nézelődnének. Hátulról kapták a fényt, az ablak felől, így tökéletesen kivehető volt az alakjuk és az arcuk is kivehető volt.
Talán harmadszor  nyithattam ki a szemem, mikor már azt tapasztaltam, hogy a negyedik alak is mellettük állt. Utólag furcsa, de eszembe sem jutott félni, pedig egy negyedóráig legalább eltartott a „látogatás”. Én mindeközben hol becsuktam a szemem, hol kinyitottam; az utolsó alkalommal már nem volt az ablak előtt senki. Ekkor óvatosan felkeltem és kimentem az erkélyre, rákönyököltem a korlátra és nézelődtem, de semmit nem láttam. Nagyon furcsán esett a mozgás, mintha a végtagjaim nehezebbek lettek volna.

Az idős asszony igen bátran beszámolt környezetének fantasztikus élményéről. Volt, aki megmosolyogta, volt, aki erősebben reagált, ám a lényeg senki nem hitt neki. Pedig nem színezett, nem körített regényt a történtek köré, csak elmesélte, mi történt. És hogy hiteles, valódi találkozásban volt része, pár jól irányzott kutatói kérdés után egyértelműen kiderült…
Utolsó frissítés: 2009 május 26. (kedd) 11:22